Tájkép, napáldozattal

Más información sobre el libro

- ​Na mi van, rám sem akarsz ismerni? – Talka női ösztönével kitalálta, mit érez a fiú, s kacéran ránézett.– Dehogy, csak … – Gelja rászánta magát, fölemelte a fejét, savanyúan elmosolyodott, igyekezett visszafojtani a hangja reszketését és belebámult a nyúzott, ismeretlen arcba, s ekkor felbátorodott: zavart és könyörgést olvasott ki a sötét szempárból. Véglegesen elűzte a régi Talka képét, s hidegen, közönyösen, szinte kegyetlenül megkérdezte az asszonytól:- Aztán hogy csípett fel magának, mi?– A jó isten tudja, valahogy így alakult, aztán most így vagyunk. – Talka azonnal megértette, mit kérdez Gelja, a mosoly ráfagyott az arcára.– Jól élek, mindenem megvan, a ház, a férjem, a gyerekek, mi kell még egy asszonynak. És te? – kérdezte… Gelja meg csak hallgatott, akkor az asszony újra megkérdezte, most már ingerülten:– Na! Hogy vagy? Mi az, már beszélni se akarsz velem?– Dehogy, mért ne… Hát, csak úgy, lassan.– Azt beszélik, jól megy neked. Hogy művész lettél. Megnősültél? – Talka most már szinte gyűlölte Gelját és gúnyosan fölnevetett:– Én meg hülye fejjel bánkódtam utánad, vártam Jurij Ritheurád, te pedig megpattantál, s tizenhárom évig kellett várni, amíg ide dugod az orrod.